| Ugrin Gábor búcsúztatása Tisztelt gyászoló Család, kollégák, tanítványok, barátok, megemlékező gyülekezet! Ugrin Gáborról, a lobogó szellemről, a tanárról és kórusvezetőről emlékezem meg, a Zeneakadémia és gyakorló iskolája, a Bartók Béla Zeneművészeti Szakközépiskola nevében – elvesztése feletti nagy szomorúságban, s egyben mély, személyes indíttatásból, egészen egyszerűen azért, mert nagyon szerettem. Vannak jeles karnagyok, akik remekül próbálnak, figyelmük mindenre kiterjed, kijavítják a legapróbb hibákat. Vannak jelentős karnagyok, akik forró atmoszférát tudnak teremteni a koncerten, és vannak olyanok, akik pontosan, tisztán intenek be, kezükkel valósággal megrajzolják a partitúrát – a zene formaművészei. Vannak karnagyok, akik szeretik megmagyarázni a zene lényegét. És vannak vezér egyéniségek, akik rendkívüli erővel, mintegy feltépik a remekmű ős- élményét, amely úgy áll előttünk, mint egy csodálatos épület. Olyan hirtelen tűnik fel, hogy a teljesség láttán megrendülünk. Megrendül az együttes is, és maga a megrendülés az élmény, mely kitörölhetetlen nyomot hagy bennünk. Azt gondolom, hogy Ugrin tanár úr nem a részletek embere volt, pontosabban a részletekkel csak azért foglalkozott, hogy legyen mindenkinek felkészültsége és ereje a nagy szakításhoz a súlyemelés értelmében; a felemeléshez és a felemelkedéshez. Goromba volt? Nyers volt. Lehet, hogy ezt még munkás idejéből hozta magával, de inkább azt hiszem, hogy ez volt az a közlekedés mód, amivel kendőzetlenül, a lényegre tudta irányítani – olykor sokkolva – az övéi figyelmét. Szigorával alázatra tanított, sőt alázatra kényszerített. Arra az alázatra, ami benne nagyon mélyen és szilárdan megvolt, de azt akarta, hogy az ő általa megszólaltatott instrumentum, a kórus eljusson a remekmű iránti tisztelet megfelelő fokára. Tanárként is szigorú volt. Emlékszem a Zeneakadémián a sápadt arcokra, remegő kezekre, amelyeknek tulajdonosai a hetvenes-nyolcvanas években az Ugrin-órákra igyekeztek. Tanári keménysége onnan eredt, hogy apostolokat akart nevelni. Elkötelezetteket, félelmet és megalkuvást nem ismerőket. Mint ő maga. Amikor zeneakadémiai rektorságom kezdetén egy folyosói találkozáskor, teljesen váratlanul azt mondta nekem, hogy nyomot kell hagyni – ma már tudom – a saját jelszavát adta tovább. Mert ő már puszta jelenlétével is nyomot hagyott. Keressük az Ugrin Gáborokat. Meggyőződésem, hogy ha talán nem is az őserő ilyen elementáris megnyilvánulási formájában, de szunnyadó, vulkán-lehetőségként ma is járnak köztünk olyan testek, amelyek láng-lelkeket rejtenek. Csak az akadályok nem olyan egyértelműek, mint amilyenek a harmincasok generációja számára voltak, akik a gyerekkorukat háborúban, kamaszkorukat véres diktatúrában, diplomavizsgájukat forradalomban és felnőttkorukat egy cinikus, puha diktatúrában töltötték. Ám szinte egész életükön át egyértelműek voltak a célok, és egyértelműek az ellenfelek is. Olyan volt életük, mint egy hatalmas lovagi torna, amelyen ki kellett rántani a kardot, megmarkolni a buzogányt, eldobni a lándzsát. Test – test ellen. Ma egy szimulált, virtuális világ útvesztőiben bolyong a harcra kész lovag, s nem tudja, hogy valós ellenféllel küzd, vagy egy számítógépes játék részese. Mátrix… Ugrin Gábor és generációjának legjobb harcosai – a költő szavával – még valódi világot hörpintettek, habzó éggel a tetején. Nekünk sokszor már meg kell tapogatnunk magunkat, hogy vagyunk-e, s mindaz, amiben élünk, létezik-e? Pedig a célok ma is valóságosak. Több énekóra, tartalmas zene, közösségi muzsikálás, igen: Kodály nyomdokain, elsősorban kórusban! Az anyanyelv, a zenei anyanyelv belélegzése, vérré válása. Valóvá tenni a virtuálisat. Azonosulni a szülőfölddel, felmenőinkkel, önmagunkkal. Mindezt vállalni. Megélhetővé tenni az életet. A nagy ember, súlyos személyiség élete, és különösen az eltávozta, arra int, arra kényszerít bennünket, hogy belenézzünk ebbe a tükörbe, és feltegyük a kérdést: hagytunk-e nyomot? Kedves és tisztelt Tanár Úr! Óhajtjuk és kívánjuk, hogy a Te nyomdokaidon hagyjuk ott a mi nyomainkat is, hogy egykor majd a mi nyomdokaink legyenek útjelzők az újabb generációk számára. Példádat követjük, életművedet tiszteljük, Veled kapcsolatos emlékeinket szeretve őrizzük. S ha a Teremtő kérdő tekintete elé kerülsz, mutass le ránk, a lelkeinkre, melyekben oly mélyen ivódott be egyéniséged, életműved, példád. Kerülj az igazak közé, és az örök világosság fényeskedjen Neked! Batta András, 2013. július 11. | |